Bugacpuszta, Pásztormúzeum

Tiszaalpárról futottunk neki a Bugacpusztának. Az egykori Eagles MC találkozójának helyszínét most a Pásztormúzeum miatt néztük ki. A pénztárnál azonban kiderült, hogy az összes lovaskocsit elcsaklizták előlünk a német turisták, motorral/kocsival meg nem közelíthető meg a lovasbemutatók, ill. a múzeum területe.



Ekkor kezdtek gyülekezni a vészfelhők a fejem felett. Ugyanis a csajok kitalálták, hogy vágjunk neki gyalog az oda-vissza kb. 3 km-es távnak! Én, aki csak néhányszáz méteres gyaloglásra vagyok kalibrálva? Más látnivalót miattam néztünk meg, hát most mertem én ellenkezni?



Eredeti tervben szerepeltek a Richard (Wild magazin, 164.) által bemutatott fülöpházai homokdűnék is, de a bokáig érő homokban, gazban baktatva már nem éreztem úgy, hogy nekünk azokat ma mindenáron látnunk kell…



Szegény R. a túra előtt már előre örült, hogy majd látunk pásztorkutyákat, és majd milyen jól megsimogatja őket. Láttunk is! Egyet felfestve a Kutyakaparó csárda falára, kettőt meg kitömve a Pásztormúzeumban.



A 35 fokos hőség egyszerűen gyilkos volt. Éppen elkezdtünk barátkozni a lovasbemutatót tartó csikósokkal, amikor megláttam egy füvet locsoló berendezést, így egyből nekik szegeztem a kérdést: Alá állhatok? Egy megdöbbent „Persze” után a sokat próbált pusztai srácok elhűlve nézték, ahogy egy félőrült motoros lány boldogan sikongatva ugrál a vízpermet alatt.





Az ő bíztatásukra mentünk oda a 25-30 szabadon legelő lóhoz is.



Persze, mindannyian láttunk már lovat. De ennyit, egyszerre, és ilyen közelről, ráadásul mindenfajta korlátozás nélkül nem kicsit volt szívdobogtató érzés!



Jé, lány vagyok!

A lovakhoz úgy szólt a használati útmutatás, hogy amelyik odajön, azt nyugodtan megsimogathatjuk. Mondanom sem kell, hogy a lovakat a legelészés százszor jobban érdekelte, mint mi, így odaléptem az egyikhez. A kishülye azt hitte, hogy kaja van nálam, így egyre jobban nyomult. A végén már úgy toltam el szószerint a buksiját. (fotó: R.)

A csajok csak verettek vissza a parkolóba, de én felfrissülve a locsolózuhanytól, még neki álltam vadvirágokat fotózni.

Ezek után ideje volt megnézni a Vaslovak (Iron Horses MC) buliját is. A felénk motorozó C. párja bevárt bennünket Szabadszálláson a Zöld Ász étteremben. Tetemes kajapusztítás után már csak néhány kilométer választott el bennünket a szalkszentmártoni találkozó kapujától.

Árpád-kori falu, Tiszaalpár

Útban a következő látnivaló felé megláttam az útszélén egy sárgadinnyét áruló bácsit. Egyből jeleztem a csajoknak, hogy megállunk, és pár perc múlva már válogattunk is az édes illatú gömbök között! Végre valami haszna volt annak, hogy kocsival jöttem…

Tiszaalpáron sajnos nem nagyon (semennyire) táblázták ki az Árpád-kori falut, így csak kérdezősködés után találtuk meg.



Bár régészeti leletek nem bizonyítják, de Anonymus Gesta Hungaroruma és Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposza szerint itt zajlott a honfoglalás döntő ütközete Árpád és Zalán vezér között a magyarok győzelmével. E csata emlékére építették fel az egykori Várdomb tövében a kora középkorra jellemző veremházakat, kemencéket, gabonatárolókat, cserényt és kutat.



A náddal fedett, ill. földfödémes építmények elnézve el is határoztam, hogy ha egyszer hajléktalan leszek, akkor egy ilyenben fogok lakni, csak a motorom miatt hozzá kell építeni egy sufnit is.



A jegyárus ajánlására felmásztunk a dombra is. Mondta, hogy nyugodtan nézzünk körül fenn, majd ő ránéz a motorokra, de ahogy felérünk a lépcsők tetejére, már ott volt mögöttünk…



Viszont az éppen virágzó kerti jukkával sűrűn teleültetett templomkert, és az onnan nyíló kilátás az alpári Holt Tiszára, valamint az azt övező mocsárrétekre és láperdőkre egyszerűen festői!

Mindezt felügyeli a domb túloldalán állva Árpád fejedelem szobra, amelyet Janzer Frigyes alkotott 1996-ban, a millennium alkalmából.

Beöltözés (mármint a csajok öltöztek be, mert én hülye úgy ugrottam be a kocsiba induláskor, ahogy leszálltam a motorról, csak egy túraszandált húztam a veszkó helyett. Persze, hogy majdnem megfőttem a kocsiban…) után nekifutottunk a pusztának, pontosabban Bugacpusztának.

Ja, még Tiszaalpáron beugrottunk egy kosárfonó manufaktúra bemutatótermébe is. Ilyen helyes virágtartókat is árultak, bár a hangya motorjának villaszöge kicsit meredekre sikeredett...

Kutyakaparó csárda, Kocsér

A jól sikerült őrségi túra után fellelkesedve, úgy döntöttünk R.-val, hogy az Iron Horses MC nyári találkozója előtt felderítjük Szalkszentmárton környékét, pontosabban a Kiskunságot is. Csatlakozott hozzánk C. is. Párjaink dolgoztak, így őket otthon hagyva, péntek reggel indultunk el. Volna.

Én ugyanis ott toporogtam a garázs előtt álló, felcuccolt kékmotor mellett, és ordítani tudtam volna az idegességtől. Egyszerűen nem indult be. Nyomkodtam az önindítót, de az nem hogy ön-, de máshogy sem indította be a kétkerekűm. Egy idő után az isteni női logikám csak rávilágított arra, hogy megadta magát a matuzsálemi korú akkumulátorom, ráadásul az a bizonyos gomb is trükközik valamit. Néhány percre egyszer csak mégis felbődült a hőn vágyott hang, de csak azért, hogy utána tudjam, mit nem fogok hallani az előttem álló hétvége során… Bevetettem minden, máskor hatásos női járműszerelős technikát: először csak bátorítottam, biztosítottam iránta táplált szeretetemről, majd könyörögtem egy sort, végül megfenyegettem mindenféle csúnya dologgal. Semmi, a motor helyett csak kis híján én sírtam fel. Telefonhívás C.-nak, majd R.-nak, aki közben Győrből már odaért a találkahelyként megjelölt alsónémedi benzinkútra. Mi legyen? Megszívatom a csajokat egy jó néhány órás várakozással, otthon maradok a fenekemen és egész nap a kihagyott látnivalókon agyalok, vagy követem a motorozó barátaimat kocsival és sajgó szívvel. Végül C. mondta ki az áment: „Gyere velünk kocsival, legalább együtt leszünk!”

Első látnivalónak a kocséri Kutyakaparó csárdát néztük ki, amely Petőfi Sándor egyik verse által híresült el. A csajok nekiindultak, én húztam utánuk. Igyekeztem tartani a tempójukat, ami kívülről körülbelül úgy nézhetett ki, hogy az 5-ös úton veretett két motoros, akiket vadul üldözött egy autó.



Lajosmizsénél lefordultunk balra, hogy Kecskemétet kikerülve átvágjunk Nagykőrösön, de valahol Hantháza után egyszer csak R. leállt az útszélén, és vigyorogva mutatott a szántóföld közepe felé. A kialakított hármas halmon egy kettős kereszt állt, rajta ez a felirat: „A HONÉRT MINDÖRÖKRE“, 1001-2001. Egy kicsit megilletődve álltunk e hazaszeretettől átitatott, valószínűleg magánember által kialakított emlékhely előtt.



Azt hiszem, a túra előtt nem olvastuk el alaposan Petőfi Sándor Kutyakaparó című versét, különben tudtuk volna, hogy a névadó csárda ott található, ahol „A harangszó a távol falukból/Meghalni jár ide,/S az eltévedt madár körülnéz csak/S odább megy ízibe.” Ahogy Kocsérról elindultunk Kőröstetétlen irányába, egyszerűen elfogyott alólunk az út, csak egy egysávos, rossz minőségű útszerűség maradt, de az tényleg a keresett célponthoz vezetett.



Ezek a jellegzetes pusztai építmények a XVIII. és XIX. század során az utazás és a pásztorélet szempontjából pótolhatatlan szerepet töltöttek be. Ezt jól mutatja, hogy pásztor- és betyárdalok sokasága örökítette meg őket, na meg az is, hogy számtalan csárdanevet őrzött meg a hagyomány.



Ahogy a Kutyakaparó, úgy a Gugyori (Guggoló), Putri, Kulipintyó, Pingyó, Kutri, Kucorgó, Lebuj(j), Aligálló nevek is arra utalnak, hogy sokszor a földbevájt gödrökben, viskókban kaptak helyet, lévén nem állt rendelkezésre elegendő megfelelő építőanyag, na meg nem egyszer illegális italmérő helyként is működtek.



Szerencsénkre az egykori, 1926-ban leégett csárda helyén most egy legálisan üzemeltetett italmérés található, így egy-egy üdítő mellett vehettük szemügyre az elsősorban Petőfi és verse bemutatására irányuló, egyébként hangulatos berendezést.



Mielőtt tovább indultunk volna, R. közölte, hogy neki mára ennyi elég is volt a roadcaptainkedésből, C. eleve nem szereti az első helyet a sorban, különben is máskor mindig én megyek elöl, úgyhogy inkább ők jönnek utánam.

Desperado MC, Attila Emlékparty, Tata

A múltkori bejegyzésémből már kiderült, hogy nagyon rákattantunk a pálinka-témára. Őszintén szólva, én csak a bogyós verziót iszom meg (a mézessel néhány éve összevesztem), azt is csak módjával a gyomrom miatt, viszont maga a gyártása nagyon izgat. Egyszer poén szinten felmerült, hogy mivel a motoros lányok szeretik a gumimacit, milyen kár, hogy nincs gumimaci-pálinka. R. a legnagyobb guminyanyi-őrült, ezért úgy döntöttem, hogy a tatai Desperado-buli meglepem...

Egy kis üveget telepakoltam színes gumimacikkal, és felöntöttem édesapám barackpálinkájával. Én hülye sajnos nem fotóztam le eredeti állapotában, mert mire felértünk Tatára, elolvadt a legtöbb medve. Így az eredeti látvány eltűnt, viszont a pálinkának gumimaci-utóíze lett! A legfontosabb persze az volt, hogy R-nak sikerült egy kis örömet okoznom...

Ha másért nem is, ezért megérte elkezdeni és folytatni a blogomat:

"én továbbra is utazom veletek a neten és köszönöm neked hogy ezt megtehetem...Sokat adsz (talán nem is sejted)a fotóiddal és a túrák leírásával az ilyen "röghözkötött"embernek mint amilyen én is vagyok!"

Palánták királynője

Rózsák

Olivabogyós-hagymás pisztráng

Múltkor csak reggeliért ugrottam be a hidegkúti CBA-ba, amikor a hűtőpultról utánam szólt egy hűtött pisztráng. Éreztem, hogy velem akar jönni, ezért be is csomagoltattam őt meg 3 haverját. Szokás szerint a neten vadásztam recept után, de most is tunningért kiáltott a leírás. Összevágtam apróra 1 vöröshagymát és 15 dkg fekete olivabogyót, majd megtöltöttem ezek keverékével a besózott pisztrángokat. A két megtömött halat belefektettem olivaolajjal kikent hosszúkás jénai tálba, majd a maradék zöldséget köréjük szórtam. Eddig az eredeti recept is eljutott, de olyan kis semmilyennek tűntek a fetrengő kopoltyúsok, úgyhogy egy pici olajba belenyomtam 3 nagy gerezd fokhagymát, meg egy csomó borsot, petrezselymet, majoránnát, bazsalikomot, és rájuk kentem az egész kulimászt. Így landoltak a sütőben alufóliával letakarva.




Elterveztem, hogy majd jól lefotózom a kész ételt, de S. rám szólt, hogy nagyon jó illata van, úgyhogy ne szórakozzak mindenféle beállításokkal, ő enni akar…

Strange Horde MC, Pilismarót 2009

A kisgyarmati vadászmókáról este leléptem M-ék miatt a pilismaróti motoros találkozóra is. Nem volt kedvem fotózni, így csak azt örökítettem meg, ahogy a csajokkal (és az árusokkal) végigpróbáltuk ezeket a vicces sisakokat, maszkokat, nem kicsit röhögve egymáson. Bezzeg nem vihogtam, amikor szétfagyva a végigtáncolt Nemcsak Berry koncert után hajnali fél 4kor hazaindultam, és akkora köd volt, hogy a kocsi elejéig nem láttam...

Zs. szólt, hogy menjek, nézzem meg, hogy milyen jól néznek ki a ködös Duna kikötött hajói. Két bodyguard is elkísért bukdácsolni a vaksötét partra, és amíg én fotózni próbáltam a látványt, addig ők folyó ügyeiket intézték. Sajnos, mégsem ez volt az oka, hogy amikor hétfőn átküldtem egyiküknek a képet, csak ennyit kérdezett: "És ez mi?"

Kisgyarmati Vadásznap, 2009

Azontúl, hogy szeretem a vadállatokból készült ételeket, és tetszenek a vadászkutyák, sok közöm nincs a vadászathoz. Annak ellenére sem, hogy több rokonom is vadász. Viszont Kisgyarmat a szülőfalum, és a Kisgyarmati Vadásznapon volt szarvaspörkölt meg magyarvizsla-verseny is, naná, hogy ott voltam.

Cowboy-csárdás, avagy barn dance lekéri nők előadásában. (Igen, muszáj volt western csizmákat fotóznom, mert aki ismer, az tudja, hogy hogy külön érzelmi életet élek a sajátommal.)

Csuhébabák

Kisgyarmati kurtaszoknyás népviselet

Helyi törpeharcos

A szürkekendős néni a nagyapám nővére, nekem csak "Másikmama". Elkezdett szemerkélni az eső, ezért mondtam, hogy hazakísérem. Ahhoz képest, hogy nem bír menni bot nélkül, futólépésben loholtam mellette...

Fagyimanók

Őt nagyon szeretem!

Hakni ide, hakni oda, de az nagyon felemelő érzés volt, amikor a Nemzeti dalt énekelte, és az eső után előmerészkedő 100-150 ember 2-3 másodperccel korábban zúgta a verssorokat, ahogy ő énekelte...

Ezt a rózsaszín csillógó plüsspónit én is megnyertem egy kis időre. Roppant csinos lehettem, ahogy lógott ki a dzsekim zsebéből...

Vizsla

Mielőtt elindultam volna a Kisgyarmati Vadásznapra, megigértem R.nak, hogy fotózok neki ott is kutyát. Ez az édes vizslalány a vadászkutya-verseny egyik résztvevője volt, nálam az abszolút győztes.

Hazaút

Szombathelyről már R. nélkül jöttem haza, lévén ő ott maradt a párjával. Eredetileg egyedül indultam volna el, de végül bevártam C.-át és Á.-ot, ami jó ötletnek bizonyult már az első kilométerek után is. Amennyire friss voltam az Őrségbe vezető úton, annyira álmos voltam visszafelé, így nagyon jó volt, hogy többé-kevésbé robotpilóta üzemmódba kapcsolhattam Á. mögött (C. most az autós hátvéd volt). A hátát nézve azon röhögtem magamban, hogy akár a saját párom mögött is motorozhattam volna: ment előttem egy kétméteres férfi egy olyan motoron, amely hangjától egy kukkot sem hallottam a kékmotorból, az előzéseknél meg akkor is vigyázott rám, amikor nem is kellett volna. Ennek megfelelően nagyon romantikus párbeszédeket váltottunk a lámpáknál állva:
- Már nem tudok hogyan ülni, úgy el van zsibbadva a fenekem!
- Huh, az enyém is! Álljunk már meg valahol!
A következő benzinkútnál szerencsére C. felvetette, hogy álljunk meg Agárdon enni valamit. Ebéd után kb. 5 perccel jól el is ájultunk egy fa alatt a fűben...
(A képekért külön köszönet C-nak, akire megérte rábízni a fénygépem, hiszen elkészült az első kép rólam és Máriról menet közben.)

Novákfalva

Novákfalva tulajdonképpen egy üdülőfalu Velem község határában, melyet egy vállalkozó építettet azzal a céllal, hogy ilyen módon is erősítse a magyarságtudatot. Végigsétáltunk a látnivalókon, majd húztuk csíkot vissza a Silver Hawks MC klubházához. Majdnem megebédeltünk is, de a felhőket elnézve inkább sietősre fogtuk a dolgot. Az esőt sajnos nem csak mi éreztük, hanem a bogarak is, így sikerült 110-el elkapnom egy alacsonyan szálló verebet. Magát az ütközést nem regisztráltam, csak azt vettem észre, hogy egy vergődő kismadár csapkodja a szárnyait az ölemben. Ugyanaz a bénító és szívszorító tehetetlenség fogott el, amikor anno elütöttem egy kutyát, szintén motorral. Aztán légáramlat egyszer csak felkapta a szerencsétlen madarat. Ekkora ütést, azt hiszem, esélye nem volt túlélni… Iszonyatosan bűntudatom volt, és hiába húztam a gázt, hogy utolérjem R-t, a szembeszél nem tudta kifújni a gondolataimból a tudatot, hogy megöltem megint egy állatot…

Szent György bencés apátsági templom, Ják

Még a szombathelyi buli szombatján úgy döntöttünk Ritával, hogy a jóból sosem elég, azért újra motorra ültünk, és megnéztük a jáki apátsági templomot. Bár a kapuzatát már ismerem a budapesti Városligetből, de rá kellett jönnöm, hogy az eredeti sokkal lenyűgözőbb. Ez a XIII. században épült román stílusú építmény amúgy is "kötelező" látnivaló annak, aki csak kicsit is szereti a középkori építészetet, és mint tudjuk, millarca nem kicsit szereti...
A pénteki őrségi túra nagy csöndje után szinte sokkolt a templomot éppen megtekintő 3 autóbusznyi nyugdíjas sereglet, de így is tátottuk csak a szánkat a román kori és gótikus elemek láttán. Megvártuk, amíg lelépnek (szeretem a nyugdíjasban szegény fotókat), R. megsimogatott egy ezüstfenyőt, egy néni vad, de annál aranyosabb lelkesedésbe tört ki, miután meglátott két éppen beöltöző motoros lányt, majd léptünk tovább Novákfalvára.

Silver Hawks MC, motoros találkozó, Szombathely

Szombat reggel a hálózsákomba begubózva feküdtem a sátramban, és azon gondolkodtam, hogy mi a furcsa. Aztán rájöttem: ZAJ volt. Mégpedig madárcsicsergés keltette zaj. Egy város (Szombathely) szélén. Valahol a távolban egy fácán kért egy jóreggeltsört a haverjának, én meg rezignáltam énekelgettem magamban a Rómeó Vérzik nem túl líraira sikeredett „Hol vagytok kurvák” nótáját. Semmi durrogtatás, semmi motortúráztatás, semmi hajnalban is üvöltő zene? Pedig én előző este biztosan egy motoros találkozón feküdtem le! Levetkőzve a hernyóformát a szépséges pillangóvá válás elmaradt, így kikászálódtam a sátorból. Silver Hawks klubház, sorakozó motorok, a kitisztított erdőrész fái között sátrak, bennük az iszogatós, barátokkal beszélgetős estét kipihenő motorosok. Nem hiányzott onnan semmi sem!
Napközben aztán további buliznivagyók jöttek, akik segítségével sikerült űberelni a madarakat, bár erre még rágyúrt a klub két helyi zenekar felléptetésével is. A Revans kezdett, sajnos korán, így mire beleköltözött a boogie a lábunkba, abba is hagyták. Utánuk következett a klub titkos fegyvere: az egyik klubtag testvérének zenekara, a Red Rock Blues Band. A szenzációs hangú énekesük, Böndicz Zsolt péntekről szombatra megtanulta kedvünkért az Ismerős Arcok-féle Fellegajtó nyitogató című dalt is! Bár délután egy kicsit tényleg kinyíltak a fellegajtók, de neki és zenekarának köszönhetően mégis ott szántottuk csizmáinkkal a színpad előtti nedves, puha talajt.
Nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy Zsolti, az egyik klubtag, külön a bulira töltött egy olyan kolbászt, amely nagybani gyártásáról igazán elkezdhetne gondolkodni! Éjjel is az volt a szerencsém, hogy a Geronimo MC tagjai, akik szívükön viselik egy bizonyos motoros lány jólétét, néhány ilyen kolbászos katonával akadályozták meg, hogy éhenvesszek! :)
Egyébként a szombat esti buli fotózását roppant rutinosan oldottam meg: a fénygépet rábíztam a barátaimra, én meg elmentem táncolni. Otthon kikerekedett szemmel néztem, hogy milyen ismeretlen képek kerülnek ki a gépemből. Az rendben van, hogy buli hevében előkerült egy kis erdélyi áfonyapálinka is, de csak azokra a pillanatokra nem emlékszem, amelyeket a gépemmel mások örökítettek meg!

Eddig is szerettem a Silver Hawks MC tagjait, de amit a vadonatúj (Csótár Rezsőtől származó), ZÖLD bögrémmel műveltek, arra egyszerűen nem találok szavakat. Azontúl, hogy két napon keresztül folyamatosan ide-oda pakolták, hogy senki le ne verhesse (mert én folyton leraktam a klubház különböző részein), még mindig el is mosták!

Ott-ott, a sarokban lapult a motorkám

Nagyon állat lett a klubház burkolata!

Ö. asszem nem vigyorgott ennyire, amikor hajnali 4kor elindult, hogy hazaszállítmányozza a klubtársait Mátészalkára...