Elsősorban Füsti és Mónika kedvéért feltöltöttem néhány korábbi Wild-cikkemet a hozzájuk tartozó képekhez, ill. mások kívánságára íme az Old Motors TT-ről szóló beszámolóm:
A csobánkai Old Motors Tourist Trophy-n a nosztalgiától fűtött lelkesedés mondatta velem, hogy ha még meglenne valamelyik Jawám, akkor tuti beneveznék én is erre a veteránoknak szervezett egyenletességi versenyre. El is kezdtem nézegetni az eladásra kínált motorokat, de tudomásul kellett vennem, hogy vagy fiatal (1960 utáni) motorokat kínálnak, vagy már felújítottakat, olyat meg nem szeretnék.
Közben közeledett a következő TT időpontja, és az egyetlen motor, amivel indulhattam volna, az a garázsunkban lakó, harmincas évei felé keményen teperő Kawasaki volt, ám annak súlya és ülésmagassága sajnos nem kompatibilis az én 158 centimmel.
Aztán egyszer csak jött levél az Old Motors-os Attitól: „Valahonnan megtudtam (végül is csak évekig nyaggattam őket alkatrészért és műszaki tanácsért), hogy nagyon szereted a veterán Jawákat, és hogy motorozni is tudsz. :-) Mi lenne, ha mint résztvevőt meghívnánk a versenyre, és te cserébe tudósítanál az eseményről? Mi kölcsönadjuk neked Bubó (Old Motors) Jawáját.”
Így megtörténhetett az, ami eddig nem: eladtam a lelkemet 2x27 kilométernyi motorozásért egy Jawa Pérákkal. De miért lennék annyira balga, hogy kihagyok egy olyan élményt az életemből, amelyről már gyerekként álmodoztam?
Nekem 6-7 évesen az édesapám 1961-es Jawa 250/353- asa jelentette a vágy tárgyát. Ültem a fészerben leállított motoron, és azt játszottam, hogy motorozom. Persze, édesanyám hallani sem akart arról, hogy én valaha motoros legyek, így amikor már édesapám nem bírta elviselni az éveken keresztül tartó kuncsorgást, sírást, duzzogást, veszekedést és/vagy szépen nézést, beleegyezett, hogy titokban megszerezzem a jogosítványomat, majd megkapjam az álomgépet működésképtelenül és érvénytelen rendszámmal. Szerintem azt gondolta, hogy ezzel jól meg is oldotta a dolgot, csak éppen nem számolt a keményfejűségemmel, mert én hamarosan az utakat róttam, mégpedig a saját motorommal.
A Jawa Pérák az első motorom korábbi változata volt, az első 353-asok még a Pérák blokkjával és fecskefarkú kipufogójával jelentek meg, ill. ugyanúgy a tankon volt a gyújtáskapcsoló. Nekem valahogy sosem jött össze ez a motor, mivel a Felvidéken sajnos sok-sok Jawa 500 OHC és Jawa Pérák lelte halálát a ‘80-as és ‘90-es évekbeli "motorépítők" kezei között, hiszen szinte csak ezek voltak az elérhető alapanyagok a chopperépítéshez.
Ezek után szinte remegtem az izgalomtól, amikor elindultam kipróbálni a kétütemű minicsodát a verseny előtt. Az környező utcákban amennyire spóroltak az Elsőbbségadás kötelező! táblával, annál inkább bántak bőkezűen a murvával. Így száguldoztam vagy 20-szal, de ez elég is volt, tekintettel arra a tényre, hogy a Jawán fordítva vannak a sebességfokozatok, vagyis az 1-es felfelé, a többi lefelé, ráadásként minden fokozat között egy-egy üressel. Egyszer nagy merészen még 3-asba is kapcsoltam, miközben csodálkozva regisztráltam, hogy egy csomó ember integet az út széléről mosolyogva. Nem hiszem, hogy azt gondolták, hogy Bubó (a motor tulajdonosa) melleket ragasztott magának, így biztosan a kismotor szépsége volt ilyen hatással rájuk. Jobban belegondolva, a motor berúgását gyakorolhattam volna, mert egyrészt elszoktam a berúgókartól, na meg ahány berúgós motor, annyiféle berúgási technika van. Na de, mint tudjuk, a rock ‘n’ roll nem csak egy tánc…
Aztán eljött a verseny napja. Nem annyira gyönyörű, annál inkább borús, esős napra ébredtünk, de mire elindultak az első versenyzők, kisütött a nap. Végül is, nem versenyezhetek esőben! Bár az esélytelenek nyugalmával érkeztem Agárdra, akkor adtam fel minden reményt egy normális időeredménnyel kapcsolatban, amikor kiderült, hogy a Velencei-tavat körbefutó mellékút egy részét felújítás miatt lezárták, ezért a versenyzőknek ki kell menniük a 7-es útra is. Amin ugyanúgy zajlott a vasárnapi közúti közlekedés, mint máskor. A verseny szabályzata szerint kétszer kellett körbemotorozni a tavat, egyszer jobbról balra, majd balról jobbra. A két kört lehetőleg azonos időtartam alatt kellett megkerülni, és a legkisebb időeltérést teljesítő motoros nyerte a versenyt, természetesen időmérő eszköz használata nélkül.
Start előtt Bubó még egyszer elmagyarázta a kezelőszerveket, na meg az utat, mert azt sem ismertem. Odahozott egy vékony láncot, majd közölte velem: „Ja, elfelejtettem mondani, hogy menet közben a kulcs néha kiesik a gyújtáskapcsolóból, de ez a lánc majd nem engedi elveszni!”
Szóval ott álltam a rajtvonalnál egy olyan ismeretlen, fordított sebességváltós motorral, amit nem tudok berúgni, kicsit tartva az eltévedéstől és egy szabadságvágyó kulccsal. Na meg további 75 beindított motorral, így kapásból bezsebeltem egy enyhe füstmérgezést is, de ki bánta? Hiszen ott berregett alattam álmaim egyik motorja!
Bubó félpercenként indította a versenyzőket, és amikor rám került a sor, bíztatóan rám vigyorgott, majd meglendült a rajtzászló. Idáig mantráztam magamban, hogy egyes felfelé, egyes felfelé, nehogy elfelejtsem. Mindez nem volt hiábavaló, mert sikeresen elindultam. Ojjé! Már csak ne tévedjek el… Abban bíztam, hogy az előttem vagy utánam indulók közül majd valaki biztosan többé-kevésbé velem fog haladni, én meg majd jól követem. Ehhez képest akárki mellém ért, az barátságosan odaintett, majd elhúzott. Bakker! Nem mertem utánuk menni, mert egyrészt nem akartam széthajtani Bubó hőn imádott Pérákját, másrészt azt a taktikát találtam ki magamnak, hogy ha folyamatosan 50-nel haladok, akkor talán sikerül valami normális időt futnom. Végül is egyetlen embert kellett legyőznöm: magamat. Máskor az egyenletes sebességre abszolút nem szoktam figyelni, így most nem kis kihívást jelentett tartani az állandó 50-et. Az első kört sikerült probléma nélkül abszolválnom, magam sem tudom, hogyan. Kiérve a 7-es útra lefordultam jobbra Pákozd felé, amikor is a fodros útnak köszönhetően kis híján kirepültem a nyeregből, annyira jól teljesített a masina hátsó rugózása. Nem hiába kapta erről a becenevét a Jawa, hiszen a cseh pérovaní rugózást jelent, ami ráadásul a motor megjelenésekor teljesen újdonságnak számított.
Pákozd és Sukoró között javult az útminőség, így innentől bőszen robogtam át Velencén, majd Kápolnásnyéken. A 7-es útra való visszafordulás előtt megállított egy Stop tábla, és persze sok-sok autó jött, mire ki tudtam fordulni. Hogy teljes legyen az örömöm, kaptam egy piros lámpát is. Jaj, ne, nem akarom! Viszont a verseny lényege pont ez volt, hogy a távot a közlekedési szabályok betartásával kellett teljesíteni. Beérkezésem a célba nem csak engem töltött el eufórikus örömmel, de Bubót is, hiszen egyben visszahoztam a motorját.
De hátra volt még a második kör! Éppen be akartam állni a rajthoz, amikor lefulladt a Jawa. Bubó már a versenyzők indításával foglalatoskodott, így Attit hívtam segítségül. Ő is hiába rugdosta az indítókart, a motor néma maradt. Aztán megnézte a benzincsapot… „Tudod Millarca, a veterán motorok is benzinnel mennek, mint az új japánok, csak itt ki kell nyitni a benzincsapot” - adta meg vigyorogva a kegyelemdöfést nekem, a motornak meg az életet adó berúgást. Eh, tehetek én arról, hogy a Marauderemen másképpen van a benzincsap állása??
Elstartoltam, majd egyből Agárdon újra kaptam egy piros lámpát, aminek kivételesen örültem, hiszen így már nem kellett kalkulálnom az első körnél szerzett időveszteséggel. A kápolnásnyéki körforgalomnál szerencsémre többen fordultunk be, így azt sem tévesztettem el. Nem úgy a pákozdi lefordulást a 7-es út felé. A táblát elbambultam, így elbizonytalanodtam, hogy most merre? Megálltam, hogy gyorsan megnézzem az itinert, de mivel nem találtam meg az ürest, lefulladt motor. Francba! Lesz, ami lesz, rárúgtam az indítókarra. És, és, és beindult, elsőre!!! Hű, de mennyi idő ment el a bénázásommal? Megpróbáltam utolérni magam, így a célba érkezésemig felgyorsítottam 65-re. Az eredményemet próbáltam megtudni Kendelényi Barna bácsitól, aki az időmérésért volt felelős, de sajnos csak az ügyességi csapatversenyek után került sor az idők összesítésére és kihirdetésére.
Azt hittem, hogy korán sorra kerülök, hiszen a lefulladásom miatt túl jó helyezést nem jósoltam magamnak. Az első megkönnyebbülést akkor éreztem, amikor kiderült, hogy nem én lettem az utolsó. Aztán ahogy mondták az eredményeket visszafelé, úgy kezdtem el egyre jobban csodálkozni. Már a 10 perces időeredményű versenyzőket sorolta a Fóti Gyula (a verseny egyik társszervezője), és az én nevem még mindig nem hangzott el. Aztán már az 5 perceseket, de még mindig semmi. Hűű! A 3 percesek jöttek. Semmi! Aztán eljött az 1 percesek listája. Itt már kezdtem zavarba jönni. Elértem az 1 perces álomhatárt?! Kikerekedett szemekkel néztem Sandyre és a mellettünk álló Robi barátunkra. Ti is hallottátok? És igen! 59,6 sec! Kit érdekel, hogy ez csak a 36. helyre volt elég? Sikerült az, amit remélni sem mertem!
A győzteseknél is csak tizedmásodpercek döntöttek. Ezúton is gratulálok az első három helyezettnek (1. Fodor László - MZ TS 250/1 - 0,93 sec; 2. Rogosz János - MZ TS 125 - 1,025 sec; 3. Roboz György - Pannonia P10 - 1,398 sec), valamint az összes résztvevőnek! Az Öreg Motorok Vándorkupa következő fordulója szeptember 19-én a csobánkai 6. Old Motors Tourist Trophy lesz. Áll a garázsodban egy 25 évnél idősebb motor? Szereted a régi gépeket akár nézegetni is? Érdekel, hogy milyen az a verseny, ahol egy oldalkocsis motorral egyszerre versenyezhetnek a szülők és gyermekük? Nosza, irány a fenti rendezvény! Ne csak én gondolkozzam veterán motor vásárlásán...
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése