5 nap, BAZ-megye

A BAZ-megyei túránk úgy indult, hogy az év vége felé közeledve ki kellett vennem a (nagyapám miatt tartogatott) szabadnapjaimat, melyekhez kaptam még két napot. Közben jelenésem volt Egerben egy céges csapatépítésen (erről elfelejtettem beszámolni), amely kapcsán megkérdeztem Szelídítőmet, hogy mi lenne, ha kelet felé vennénk az irányt? A válasza az volt, hogy oda megyünk, ahová csak szeretném. Ezzel már csak annyi a baj, hogy én baromira szeretnék Barcsra, Debrecenbe, Pápakovácsiba, a Balti-tenger partjára és csehországi Velenicébe is menni, lehetőleg egy időben. Így maradt egyelőre BAZ-megye.
Az utolsó Péntek 13 bulin már lelkendezve meséltem Jiminek, a Szittya MK tagjának, hogy "képzeld, megyünk kirándulni a környéketekre". Egyből jött a kérdés:
- És hol fogtok aludni?
- Ööö… még azt sem tudjuk, hogy mikor és pontosan hová megyünk, csak azt, hogy november és BAZ-megye…
- Oké, akkor ott alusztok az erdei házunkban Monokon! Majd telefonáljátok meg az időpontot. Luxus nincs, de tető a fejetek fölé és fa a kályhába van.
Pedig volt luxus.
Először is ott volt a HÁZ. Erdő közepén, ahol éjjel vadak sétáltak az udvaron. Belül a kályhából és a Jimiék szeméből sütő jóleső meleg. Reggel kilépve az ajtón szinte beleharapott az arcodba a tiszta, ködtől súlyos levegő.
Aztán ott voltak az állatok. Dolly, a levágástól megmentett birka, aki egyből odabégetett, hogy most már azonnal marha gyorsan menjél oda kenyérrel a kezedben. Jimiék és Csummáék sok-sok kutyája, pittbullok, bébi staffordshire terrier, németjuhász, hannoveri véreb meg amit akartok, de az első órákban egy törpetacskó kapott a kacsóm után. Bocs Nándi, a reflexeim még mindig jobbak, mint a tieid! Persze, 10 perc múlva már az ölembe rakta a szétrágott plüssjátékát, hogy dobáljam a szoba túlsó végébe, meg egyébként is, a dögönyöző funkcióm egész jó. Be lettünk mutatva egy süldő vaddisznónak is, de az én érdeklődésem már csak akkor nőtt meg irányába, amikor másnap este bepácolva süldögélt a grillrácson. Na meg a nyulak és szobájuk falán lévő kakukkos óra. Ja igen, mesevilágban voltunk.
Túl sok időm nem volt felkészülni az útra, de azért csak összeállítottam egy listát a környékbeli festett fakazettás templomokról, kastélyokról, várakról, kopjafás temetőkről. Ehhez képest csak Boldogkő várában voltunk. Éjszaka. Esőben. Másnap nem nyugodtam, visszamentünk, így megnéztük nappali ködben is. Szerettem. A monoki díszes parasztházakat is.
A bodrogkeresztúri Magyar Motorok Múzeumát is meg akartam nézni, de csak egy majd' 200 darabos magángyűjtemény tárult fel előttünk. Szegény mi, ugye? A világháborús relikviákat rejtő szobákból szinte ki kellett robbantani a srácokat.
Esténként csendes punnyadásba süllyedtünk. Volna. Jimi és klubtársai kicsit másképpen tervezték. Első este Csumma és asszonykája vette elő házi terülj-terülj asztalkáját, és a mai napig nem tudom, hogy Dia mit rakott a karalábélevesbe, de Szelídítőm ezerrel kanalazta befelé, teljesen elfelejtetve, hogy ő tulajdonképpen utálja a karalábélevest. Másnap a klub egy részével az egyik helyi éttermet ettük ki. Harmadik nap az egyik Szittya-jelölt, Gábor házához már az egész klub jött üdvözölni bennünket, ahol bizonyítást nyert, hogy a szarvasok nem bírják a tömeget, és inkább a kondér csendes pörköltmagányát választják. Ezen az estén másztunk volna fel a kivilágított várba is, de végül csak felautóztunk. Aztán le, egyenesen Jodáék pincéjéhez, amely mélyén finom borok vártak és szarvaskolbász.
Utolsó este már nem is tudom, hogyan bírtunk annyi vaddisznósültet enni… Na jó, én azt lestem, hogy mennyire ízlik a pácolt hermelinem a jelenlévőknek. Az áfonyával beágyazott barackpálinkámat is mindenki itta, és én olyan, de olyan boldog voltam ettől.
Vasárnap reggel azt terveztük, hogy most már hagyjuk pihenni Jimiéket, indulunk haza. Persze, mehettünk is. Csak előtte megnéztük, hogyan áll Csumma motorjának a szerencsi vár, megkóstoltuk Jimi édesanyjának töltött káposztáját, meg elzarándokoltunk a Szittya MK klubházához, hogy a hétvégén még utoljára leessen az állunk.
Hazafelé vezetve végig azon gondolkodtam, hogy milyen szavakkal lehetne ezt az 5 napot megköszönni Jiminek, Editnek, gyerekeiknek és az egész Szittya Motoros Klubnak. Azóta eltelt 3 hét, és rájöttem, hogy szavakkal nem is lehet igazán kifejezni azt a hálát, amit érzünk a felejthetetlen, mindenre kiterjedő, melengető gondoskodásért. Köszönünk szépen MINDENT!

Panaszkodtam, hogy bármennyire imádom a Road King-et, nem ér le róla a lábam. Jimi megnyugtatott, van az udvarán egy, amiről biztosan leér a lábam. És tényleg!