Kutyakaparó csárda, Kocsér

A jól sikerült őrségi túra után fellelkesedve, úgy döntöttünk R.-val, hogy az Iron Horses MC nyári találkozója előtt felderítjük Szalkszentmárton környékét, pontosabban a Kiskunságot is. Csatlakozott hozzánk C. is. Párjaink dolgoztak, így őket otthon hagyva, péntek reggel indultunk el. Volna.

Én ugyanis ott toporogtam a garázs előtt álló, felcuccolt kékmotor mellett, és ordítani tudtam volna az idegességtől. Egyszerűen nem indult be. Nyomkodtam az önindítót, de az nem hogy ön-, de máshogy sem indította be a kétkerekűm. Egy idő után az isteni női logikám csak rávilágított arra, hogy megadta magát a matuzsálemi korú akkumulátorom, ráadásul az a bizonyos gomb is trükközik valamit. Néhány percre egyszer csak mégis felbődült a hőn vágyott hang, de csak azért, hogy utána tudjam, mit nem fogok hallani az előttem álló hétvége során… Bevetettem minden, máskor hatásos női járműszerelős technikát: először csak bátorítottam, biztosítottam iránta táplált szeretetemről, majd könyörögtem egy sort, végül megfenyegettem mindenféle csúnya dologgal. Semmi, a motor helyett csak kis híján én sírtam fel. Telefonhívás C.-nak, majd R.-nak, aki közben Győrből már odaért a találkahelyként megjelölt alsónémedi benzinkútra. Mi legyen? Megszívatom a csajokat egy jó néhány órás várakozással, otthon maradok a fenekemen és egész nap a kihagyott látnivalókon agyalok, vagy követem a motorozó barátaimat kocsival és sajgó szívvel. Végül C. mondta ki az áment: „Gyere velünk kocsival, legalább együtt leszünk!”

Első látnivalónak a kocséri Kutyakaparó csárdát néztük ki, amely Petőfi Sándor egyik verse által híresült el. A csajok nekiindultak, én húztam utánuk. Igyekeztem tartani a tempójukat, ami kívülről körülbelül úgy nézhetett ki, hogy az 5-ös úton veretett két motoros, akiket vadul üldözött egy autó.



Lajosmizsénél lefordultunk balra, hogy Kecskemétet kikerülve átvágjunk Nagykőrösön, de valahol Hantháza után egyszer csak R. leállt az útszélén, és vigyorogva mutatott a szántóföld közepe felé. A kialakított hármas halmon egy kettős kereszt állt, rajta ez a felirat: „A HONÉRT MINDÖRÖKRE“, 1001-2001. Egy kicsit megilletődve álltunk e hazaszeretettől átitatott, valószínűleg magánember által kialakított emlékhely előtt.



Azt hiszem, a túra előtt nem olvastuk el alaposan Petőfi Sándor Kutyakaparó című versét, különben tudtuk volna, hogy a névadó csárda ott található, ahol „A harangszó a távol falukból/Meghalni jár ide,/S az eltévedt madár körülnéz csak/S odább megy ízibe.” Ahogy Kocsérról elindultunk Kőröstetétlen irányába, egyszerűen elfogyott alólunk az út, csak egy egysávos, rossz minőségű útszerűség maradt, de az tényleg a keresett célponthoz vezetett.



Ezek a jellegzetes pusztai építmények a XVIII. és XIX. század során az utazás és a pásztorélet szempontjából pótolhatatlan szerepet töltöttek be. Ezt jól mutatja, hogy pásztor- és betyárdalok sokasága örökítette meg őket, na meg az is, hogy számtalan csárdanevet őrzött meg a hagyomány.



Ahogy a Kutyakaparó, úgy a Gugyori (Guggoló), Putri, Kulipintyó, Pingyó, Kutri, Kucorgó, Lebuj(j), Aligálló nevek is arra utalnak, hogy sokszor a földbevájt gödrökben, viskókban kaptak helyet, lévén nem állt rendelkezésre elegendő megfelelő építőanyag, na meg nem egyszer illegális italmérő helyként is működtek.



Szerencsénkre az egykori, 1926-ban leégett csárda helyén most egy legálisan üzemeltetett italmérés található, így egy-egy üdítő mellett vehettük szemügyre az elsősorban Petőfi és verse bemutatására irányuló, egyébként hangulatos berendezést.



Mielőtt tovább indultunk volna, R. közölte, hogy neki mára ennyi elég is volt a roadcaptainkedésből, C. eleve nem szereti az első helyet a sorban, különben is máskor mindig én megyek elöl, úgyhogy inkább ők jönnek utánam.