Tési malmok

A tési fennsík régen királyi vadaskert volt, most 1 Don Quijote és 3 Dulcinea (vagy nőnemű Sancho Panza?) kanyargott a tési szélmalmok felé, amelyek akkor sem riadtak meg, amikor a bejáratnak otthont adó ház előtt 190 Rosinante-erőt képviselő motorok parkoltak le.



Mivel dárda csak Robinál volt, a sisakokat már a bejáratnál leadtuk, és gyalogosan rohamoztuk meg a hatvitorlás, forgatható tetejű „óriásokat”, melyek közül a Helt-féle malom 1840-ben épült, az Ozi-féle pedig 1924-ben. Az egyikhez kaptunk egy jókora kulcsot is, amelynek köszönhetően feltárult előttünk az őrlőszerkezet.



Nekem természetesen most is fel kellett másznom a legfelső szintre, ahol az egyik ablak fullextrás motoros érzés biztosított: a huzat fújta a hajamat és közben jóleső hűvösben voltam. Szívem szerint egész napra odakucorogva maradtam volna. Ez után kifejezetten rosszul esett kimenni a napra, majd beöltözni a motorra.



Az eredeti tervben szerepelt a cseszneki vár is, de most is kimaradt. Éppen várjátékokat rendeztek a falai között, de egyikünk sem érzett legyűrhetetlen vágyat arra, hogy ilyen hőségben, motoros cuccban sétafikáljon az embertömegben.



Ez persze nem jelenti azt, hogy feladtam volna, hogy én valaha is felmásszak Bakony egyik legnagyobb várához. Robiék indultak haza a kölykökhöz, ezért Komáromban kettéváltunk és mi Ács felé fordultunk.





Egy régi kovácsműhely



Van, akiből mindig kitör a gitáros...



Hogy mi sem maradjunk kuki nélkül, Brigi várt bennünket főtt kukoricával és mindenféle földi jóval. Ezért persze meg kellett dolgoznunk, mivel elsőre nem találtuk meg Brigiék házát. Szerencsére ekkora már feladtam a roadcaptainovái mivoltomat, és Ildó után haladva én nyeltem az földút felkavart, finom porát. Mint kiderült, tovább is, mint kellett volna. A motorjaink fara csak úgy riszált a hőségtől kiszáradt és morzsolódó talajon, nagyon nem hiányzott az a néhány felesleges kilométer és a kéretlen orális ásványianyag-bevitel. Ezzel Ildó akaratlanul is revánsot vett a hegyi motorozásért, én meg megúsztam egy újabb cseszegetést azért, hogy már megint milyen utakra vittem őt… :)

Szent István kardja, Sóly

Az úgy volt, hogy Szelídítőm már pénteken elment két barátjával a jászszentandrási motoros találkozóra, hogy kukibulit tartson. Ennek egyik apropója az volt, hogy már régen voltak bulizni hármasban, másrészt a családi életünket úgysem motoros találkozókon éljük.
Ez persze nem azt jelentette, hogy én végre otthon szándékoztam maradni a hátsómon. Szombaton koncertet adott a Message Band Császáron, én meg ugyebár egy jó blues koncertért szívesen motorozom egy kicsit, bakonyi vargabetűvel meg pláne.
Ezen a hétvégén Ritát és Cecát is jobban érdekelte a kukis téma, így a párjaikkal töltötték a hétvégét. Ildóval már anno másfélszer megjártuk a Bakonyt, és azóta is ígéri nekem a cseszneki vár megnézését, ami persze most sem jött össze. A tavalyi hazamotorozást Szalkszentmártonból nem számítva, Robival és Alízzal a szigethalmi Viking fesztivál óta nem motoroztunk együtt, így az esztergomi Ser On Stone koncerten való sörözés után ők is becsatlakoztak egy kis bakonyi karikára.




Amíg a többiek Párkányban és Esztergomban a kölyökmegőrzetés-projekten dolgoztak, addig én felállítottam a leghosszabb sorelőzési rekordomat, ugyanis a Zugló és Székesfehérvár közti 80 km-ből kb. 60-at rostokoló autósor mellett nyomtam le, ami alatt nem csak a motor hűtővize, de az én agyvizem is felforrt…




Végül csak ott parkolt a három motor a sólyi kard alatt. Sóly egy kis település Veszprém és Várpalota között, és egyes feltevések szerint itt küzdött meg egymással István és Koppány. E csatára emlékeztet egy 13 méter magas, 1 db 140 éves tölgyből kifaragott fakard, amely I. István király kardjának másolata. A falu szélén, egy dombtetőn áll a földbe állítva, és szuggesztív látványt nyújt a körülötte elterelő tájjal együtt.




Kitaláltam, hogy milyen jó kis kép lenne a kard és a motorok, ezért óvatosan felmotoroztunk az emlékmű mellé. Hát persze… a három, kicsinek véletlenül sem nevezhető motor úgy nézett ki a hatalmas faragvány mellett, mint ha makettek lettek volna…



Kicsit bámultuk még a tájat, aztán besokallva a ránk tűző naptól elindultunk a dombról lefelé. Pontosabban lecsoszogtunk. A murvával felszórt földúton felfelé még csak feljöttünk, de lefelé... Csordogálva kb. félútnál feladtam, nem mertem ráfékezni a csúszós úton és hagytam, hogy a motor súlya arra tereljen, amerre akar. Ő meg a réten akart, így én is. Robi simán lejött, de Ildónak is meggyűlt a baja a Mean Streak súlyával. Utólag kiderült, hogy valóságos vezetési bravúrt hajtott végre azzal, hogy lejött, annyira csúszkált a motorja egy műszaki hiba miatt.

Tankoltunk egy kis ásványvizet és kávét, a többiek pólóra, pulcsira vetkőztek (én ragaszkodtam az állatparámhoz és a protektoraimhoz), majd nekiindultunk a Bakonynak. Zirc előtt elfordultunk Olaszfalu, majd Tés felé. A harmadosztályú utak nevükhöz méltóan harmadosztályú minőségűek voltak, cserébe a táj és a látvány első osztályú. Fölénk magasodó fenyők végre hűs árnyékot biztosítottak, aminek én örültem a legjobban, mert kezdtem ropogósra sülni a cordurában.

Egyszer csak az egyik oldalon megritkultak a fák és elénk tárul egy hatalmas völgy. Intettem a többieknek, hogy megállunk. Gondoltam, nagyszerű alkalom arra, hogy fotózzak egy kicsit, a többiek meg szórakozhassanak a számlámra a tankcsapdákkal terített aszfalt miatt.

Már húztuk volna fel a bukókat, amikor egy lepke rászállt Robi Wild Starjára. Ildó csak el akarta hessegetni, hogy oldalról is le tudjam kapni, erre a pálcikalábain átsétált az ujjbegyére, majd úgy döntött, csajozik egyet. Először körberepkedte Ildót, majd Alíznak is lenyomott néhány légpukedlit.

Azt hiszem, Robi túl szakállasnak bizonyult neki, aki amiatt szomorúbb volt, hogy kezdte megadni magát a western csizmája. Tésig ki is találta, hogy beveti a Marlboro Man-féle csizmaszerelős technikát. Természetesen csakis zöld-sárga csíkos szigetelőszalag volt nála… :)

Ser on Stone

Néha jól esik egy kis szerda esti koncert Esztergomban a párkányi/táti barátokkal, miközben megfűzzük őket egy kis bakonyi túrára a hétvégén...

motoros.miner.hu és egyebek

Jelentem, szerény kis blogom felkerült a motoros.miner.hu bloggyűjtő oldalra, ami nekem lenni nagy öröm és bódogság!

Annak is örülök, hogy az ismerőseim között is egyre jobban terjed a blogozás nevű betegség és az "Így írtok ti" rovat kibővült újabb két bloggal:
Emese álma - Emese lovas, kutyás, macskás álmairól és ébrenléteiről szóló blogja.
osztatlan közös - silverstronco véleménymondós, motoros, sportos vegyesfelvágottja.

És a régiek:
MY RIDE HOME - Egy barátom blogja a Harley-Davidson 100. és 105. születésnapja alkalmából Észak-Amerikában tett motoros túráiról.
cogito ergo bumm - baowah fotós/motoros blogja, aki nem mellesleg a Totálbike újságírója és egy jóbarátom. Ja és ő is felvidéki, mint én.
Tündérmetallady káosza - Egy metálos-biciklizős nőszemély bulijai és mindennapjai.
Párkányer - Bár párkányi a szerző, többnyire Felvidék és annak politikai és gazdasági problémáit elemzi jócskán szemnyitogató stílusban.
Suzuki Marauder VZ800 - Mári, a kékmotor márkatestvérei és azok gazdái.
George Lang és a haverok - Egy felvidéki származású, de már Ausztráliában élő motoros Rejtő Jenő-reinkarnáció, aki lóg nekem egy prágai sörözéssel.
Csak Van egy blog - Csak Van nevezetű, Dunaszerdahely környékén rokkerkedő zenekar blogja.
Ahogy mindenki - Párkányi gyökerű, de már Csehországban élő öregrokker blogja sok rockzenével.

Jó olvasgatást!

Hollóének Hungarica, Visegrádi Palotajátékok, 2009

El kezdtem átszervezni a blogomat, így a többi képet itt találjátok: Ídes rúzsám.

I started to reorganise my blog, so you can find another photos here: Ídes rúzsám.

Visegrádi Palotajátékok 2009

El kezdtem átszervezni a blogomat, így a többi képet itt találjátok: Ídes rúzsám.

I started to reorganise my blog, so you can find another photos here: Ídes rúzsám.

Rangers MC - Relax Weekend 2009, Tokod-Ebszőnybánya

Az idei július nem a motorozásról szólt. Az elmúlt évek után kimaradt a monorierdei North Patrol, a zamárdi Hells Angels és a gútai Independent-találkozó, csak az ebszőnybányai Rangers-bulira mentem el néhány órára.

Ha már nem segít a részeg baráttól elvett motorkulcs...

Egyszerűen üldöz a RÓZSASZÍN!

Már rég rájöttem, hogy több szempontból dekódolt nő vagyok. Ennek egyik példája, hogy hideglelést kapok a rózsaszíntől, minden árnyalatával egyetemben. Abszolút nem tudok ráizgulni semmiféle rózsaszín kütyüre, a nőkre kihegyezett pink-marketing anti-célközönsége vagyok, mert ha valamit ilyen színben árusítanak, akkor tuti, hogy a közelébe sem megyek. Ez vonatkozik a HelloKitty-s ketyerékre és mindenféle cuccokra is, főleg, ha a fent említett színben pompáznak.
A gyerekkori kötelező rózsaszínű ruhában fáramászás után látszólag fegyverszünetet kötöttem ezzel a színnel, főleg hogy 12 éves korom után csak feketében voltam hajlandó járni. Mostanában, azt hiszem, újra kiástuk a csatabárdot.
Ebbe besegítenek a barátaim, barátnőim is. Egy időben azzal szívattak, hogy ha nem viselkedem jól, akkor rózsaszín szíveket festenek a motoromra. R. esküvőjére M. pink felsőt vett fel, majd (abszolút tudatában a rózsaszínutálatomnak) nekem szegezte a kérdést: „Na, milyen?” Még jó, hogy az egyik legjobb barátnőm...

Amikor az egyik Péntek13 bulin R. elmesélte, hogy a motorját át fogják festeni halványrózsaszínre, nagy hirtelen köpni-nyelni tudtam. Első elképedésemben mondtam neki, hogy oké, de akkor motorozni 200 méterrel előttem, vagy utánam fog. Annál viszont jobban szeretem, semmint ne motorozzak vele, úgyhogy most baromira turbózom magam lelkileg a tudatra, hogy egy rózsaszínű motor fog pöfögni mellettem.

Múltkor a csajokkal egy női motoros ruházattal foglalkozó honlapot nézegettünk, ahol természetesen azzal nőiesítették pl. a dzsekiket, hogy rózsaszínűvel hímeztek ki. Én egyből visszavonulót fújtam, mondván, hogy a minták szépek, na de a színük… Persze megkaptam, hogy ha majd én is elég öreg (35!) leszek, én is rászokom a színekre. Végül abban maradtunk, hogy mivel én a feketén kívül szinte csak olajzöld/sötétzöld ruhát veszek fel még 29 évesen is, jócskán tovább fog tartani a „rózsaszínesedésem”...

Nemrég a székemen hintázva vártam, hogy a rendszerünkből letöltődjön a következő fordításra váró dokumentum, erre ilyen címmel kellett szembesülnöm: rózsaszín „Hello Kitty” mobiltelefon-tartózsinórok legyártása...Áááá, ez már több a sokknál!

Nem szeretem a rózsaszínt, és nem is akarom szeretni, punktum! Még kisgyereken sem tetszik, nem még felnőtteken!
Az i-re a pontot a szombati vásárlókörutunk tette fel, ahol az egyik boltban az eladócsaj elkezdett egy babarózsaszín pólót tukmálni rám, mire felvont szemöldökkel és vészjósló hangon közöltem vele: „Köszönöm, NEM!“ Még a csacsogás is belefagyott, szerintem már ő is úgy gondolta, hogy nagyon jó lesz nekem a fekete póló... :)

Ezek után csoda, hogy mennyire megörültem annak az 1968-as „The Mini-Skirt Mob” (kb. annyit tesz, hogy „A miniszoknyás bűnbanda”) című motoros akciófilm trailerjének? A filmben persze most is a motorosok a rosszak, de legalább nők, és RÓZSASZÍN az egyenruhájuk! Az én kicsinyes kárörvendezésemen túl a film sajnos több ponton vérzik, és nem a női főszereplők miatt.
Az alaptörténet szerint a bandavezér szőkeséget elhagyja a pasija egy másik csaj miatt, aki emiatt bosszút forral. A bandához tartozik néhány hím is, akik a ’60-as évek Amerikájának törvényen kívüli motorosaira hajaznának, ha éppen nem az éppen velük szembenálló cowboy-típust jelenítenék meg, és a hangos, agyonszabdalt Harley-k helyett nem kommersz 250 cm3-s Triumph-okkal száguldoznának.
Mindenesetre a hangsúly akkor is azon van, hogy a gonosz, frusztrált nők RÓZSASZÍNT hordanak, ráadásul annyira hülyék, hogy miniszoknyában motoroznak...

...mint anno én.

Tegnap megállapítottam, hogy a „Nicsak, ki beszél most” egy baromi félelmetes film, legalábbis amikor megjelentek a farkasok a sötét erdő mélyéről, fejvesztve menekültem S. mellé. Persze, a fejemre húzott díszpárna és S. mellkas szőre között tartott pici résen azért muszáj volt szemmel követtem az eseményeket, de egy ilyet még sem kéne leadni 12-karikás filmként!

Igen, 29 és fél éves vagyok. És??? Amikor két perccel azután értünk oda egy olyan balesethez, ahol egy autó elsodorta az egyik hazamotorozó ismerősünket, simán tartottam a földön őt, amíg nem ért oda a mentő. Igaz, hogy nem tudtam eldönteni, hogy közben bőgjek vagy hányjak, de végül csak róla gondoskodtam. Na de az már milyen félelmetes, amikor egy vicsorgó farkas és kutya egymásnak ugrik?

Egy hónapos kényszerszünet után múlt héten meggyógyult a kékmotor. Annyira megörültem neki, hogy miután hajnali 5 órai kelés után kibumliztam érte Érdre, gyorsan bele is nyomtam aznap és másnap 250 km-t csak a dolgaim után rohangálva. Ez persze nem egy hatalmas táv, de az én szememben a Budapesten 35 fokban való motorozás az ember- és motorkínzással egyenértékű, így csak akkor jövök be munkába motorral, ha onnan megyek is tovább kifelé a városból.
De meggyógyult a kékmotor, és ez nagyon vigyorogtató érzés!
Ráadásul szerdán 50 km-t lemotorozva érkeztem az irodába, úgyhogy meg is állapítottam parkolás közben, hogy ez felér egy reggeli szeretkezéssel… :)

Gandalf lovak

Ha már a libádi tájat fotóztam, akkor a libádi Haflingi kislovakat is. Nagyon szeretem ezeket az négylábúakat, mert egyrészt egy ilyen lovon tanultam lovagolni (ami azóta is a lókínzás kategóriáját súrolja), másrészt eszméletlenül szépek vágtázás közben (na jó, amúgy is).
Ezeket a Dél-Tirolból származó, Hafling településről elnevezett lovakat hidegvérő hegyi lóból és arab lóból nemesítették ki. Jellegzetes a sárgás, világos színük és a szőke, szinte fehér sörényük, amelyről nekem mindig Gandalf ugrik be...

Persze, nem is én lettem volna, ha nem hozom a frászt saját magamra. Engedélyt kérve a gazdájuktól elindultam hozzájuk a legelőre. Természetesen már messziről kiszúrták, így elkezdett felém futni 8 ló. Ááá, alig gyökerezett a lábam a földbe... Persze, nem bántani akartak, csak remélték, hogy kaja van nálam. A kezemben lévő Nikon sem bizonyult ehetőnek, ráadásul még itt-ott kattant is az exponálógomb, úgyhogy a sokkal izgalmasabb legelészésre irányították a figyelmüket. Én meg a papucsos lábamra, ugyanis csak centikkel arrébb dobbant mellette egy lópata... De aki hülye, az haljon meg, vagy mi zúzza össze a lábfejét egy szőke ló...

Kakukktojás, akit csak egy marék gazzal tudtam a kerítéshez csalni, de utána éreztem, hogy határozottan megkedvelt...

Felvidéki Toszkána II. - Sunflower Blues

Valaki múltkor azt kérdezte, hogy miért megyek ennyit, miért kell ennyit úton lennem. A válasz egyszerű: el kell mennem, hogy vissza tudjak jönni. Hogy újra és újra rá tudjak csodálkozni arra a tájra, városra, falura, házra, fára, bokorra, virágra, amit már ezerszer láttam, hogy újra a magaménak érezzem és újra felfedezzem. Hogy tanuljam a saját jövendőbeli állandóságomat, a saját szerepem és örökségem...

Viszont napraforgót sosem fogok tudni fotózni, egyszerűen sokkal magasabb ez a nyavalyás virág, mint én... Ráadásul a hülye motoroslány természetesen fekete ruhában veret be a napraforgó-erdőbe, ami után még a feje búbja is sárga virágpor lesz...