Szent István kardja, Sóly

Az úgy volt, hogy Szelídítőm már pénteken elment két barátjával a jászszentandrási motoros találkozóra, hogy kukibulit tartson. Ennek egyik apropója az volt, hogy már régen voltak bulizni hármasban, másrészt a családi életünket úgysem motoros találkozókon éljük.
Ez persze nem azt jelentette, hogy én végre otthon szándékoztam maradni a hátsómon. Szombaton koncertet adott a Message Band Császáron, én meg ugyebár egy jó blues koncertért szívesen motorozom egy kicsit, bakonyi vargabetűvel meg pláne.
Ezen a hétvégén Ritát és Cecát is jobban érdekelte a kukis téma, így a párjaikkal töltötték a hétvégét. Ildóval már anno másfélszer megjártuk a Bakonyt, és azóta is ígéri nekem a cseszneki vár megnézését, ami persze most sem jött össze. A tavalyi hazamotorozást Szalkszentmártonból nem számítva, Robival és Alízzal a szigethalmi Viking fesztivál óta nem motoroztunk együtt, így az esztergomi Ser On Stone koncerten való sörözés után ők is becsatlakoztak egy kis bakonyi karikára.




Amíg a többiek Párkányban és Esztergomban a kölyökmegőrzetés-projekten dolgoztak, addig én felállítottam a leghosszabb sorelőzési rekordomat, ugyanis a Zugló és Székesfehérvár közti 80 km-ből kb. 60-at rostokoló autósor mellett nyomtam le, ami alatt nem csak a motor hűtővize, de az én agyvizem is felforrt…




Végül csak ott parkolt a három motor a sólyi kard alatt. Sóly egy kis település Veszprém és Várpalota között, és egyes feltevések szerint itt küzdött meg egymással István és Koppány. E csatára emlékeztet egy 13 méter magas, 1 db 140 éves tölgyből kifaragott fakard, amely I. István király kardjának másolata. A falu szélén, egy dombtetőn áll a földbe állítva, és szuggesztív látványt nyújt a körülötte elterelő tájjal együtt.




Kitaláltam, hogy milyen jó kis kép lenne a kard és a motorok, ezért óvatosan felmotoroztunk az emlékmű mellé. Hát persze… a három, kicsinek véletlenül sem nevezhető motor úgy nézett ki a hatalmas faragvány mellett, mint ha makettek lettek volna…



Kicsit bámultuk még a tájat, aztán besokallva a ránk tűző naptól elindultunk a dombról lefelé. Pontosabban lecsoszogtunk. A murvával felszórt földúton felfelé még csak feljöttünk, de lefelé... Csordogálva kb. félútnál feladtam, nem mertem ráfékezni a csúszós úton és hagytam, hogy a motor súlya arra tereljen, amerre akar. Ő meg a réten akart, így én is. Robi simán lejött, de Ildónak is meggyűlt a baja a Mean Streak súlyával. Utólag kiderült, hogy valóságos vezetési bravúrt hajtott végre azzal, hogy lejött, annyira csúszkált a motorja egy műszaki hiba miatt.

Tankoltunk egy kis ásványvizet és kávét, a többiek pólóra, pulcsira vetkőztek (én ragaszkodtam az állatparámhoz és a protektoraimhoz), majd nekiindultunk a Bakonynak. Zirc előtt elfordultunk Olaszfalu, majd Tés felé. A harmadosztályú utak nevükhöz méltóan harmadosztályú minőségűek voltak, cserébe a táj és a látvány első osztályú. Fölénk magasodó fenyők végre hűs árnyékot biztosítottak, aminek én örültem a legjobban, mert kezdtem ropogósra sülni a cordurában.

Egyszer csak az egyik oldalon megritkultak a fák és elénk tárul egy hatalmas völgy. Intettem a többieknek, hogy megállunk. Gondoltam, nagyszerű alkalom arra, hogy fotózzak egy kicsit, a többiek meg szórakozhassanak a számlámra a tankcsapdákkal terített aszfalt miatt.

Már húztuk volna fel a bukókat, amikor egy lepke rászállt Robi Wild Starjára. Ildó csak el akarta hessegetni, hogy oldalról is le tudjam kapni, erre a pálcikalábain átsétált az ujjbegyére, majd úgy döntött, csajozik egyet. Először körberepkedte Ildót, majd Alíznak is lenyomott néhány légpukedlit.

Azt hiszem, Robi túl szakállasnak bizonyult neki, aki amiatt szomorúbb volt, hogy kezdte megadni magát a western csizmája. Tésig ki is találta, hogy beveti a Marlboro Man-féle csizmaszerelős technikát. Természetesen csakis zöld-sárga csíkos szigetelőszalag volt nála… :)